• 1965. december 04-én születtem Kunhegyesen.
• 1984-ben érettségiztem a tiszakécskei Móricz Zsigmond Gimnáziumban.
• 1985-ben felvételt nyertem a Szegedi Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karára.
• 1991-ben szereztem általános orvosi diplomát Szegeden.
• 1992-ig Gyulán, a Pándy Kálmán Megyei Kórházban dolgoztam a Központi Aneszteziológia és Intenzív Betegellátó Osztályon.
• 1992-ben férjhez mentem. Férjem- aki a vállalkozásunkban is ügyvezető társam- Dr. Jaksa László akkor már Baján a Kórházban dolgozott, így én is ide kerültem. Két gyermekünk van, Jaksa László 1994-ben született, Ö mesterdiplomás, doktori címmel rendelkező mechatronikus mérnök. Jaksa Éva 1998-ban született, mesterdiplomás pszichológus, aki jelenleg a klinikai gyermekpszichológia szakirányban képzi tovább magát. Emellett  pszichológusként dolgozik.
• 1997-ben aneszteziológia és intenzív terápia szakterületen sikeresen szakvizsgáztam.
• 1992-től 2016-ig a Bajai Szent Rókus Kórházban dolgoztam, (2002-ig a Kórház Intenzív Osztályán, 2002-től 2016-ig a Sürgősségi Betegellátó Osztályon), .kb 10 éve már főorvosi beosztásban.
• 2016 áprilisában úgy döntöttem, hogy itt a változtatás ideje és azóta Nemesnádudvaron vagyok háziorvos.
• 2017-ben háziorvostanból is sikeres szakvizsgát tettem.

Először, amikor eldöntöttem, hogy orvosi egyetemre megyek. Ez nem az a történet, ami úgy kezdődik, hogy már az óvodában is….. Nem tudom megmondani, miért döntöttem így, de hirtelen, megérzésre hagyatkozva döntöttem el, a gimnáziumi éveim legvégén, hátrahagyva minden addigi elképzelésemet. (Volt szép számmal, hogy mi legyek “ha nagy leszek”.) Az biztosan szerepet játszott a döntésemben, hogy édesanyám egész gyerekkoromban azt sugallta: kislányom neked a gyógyítás a génjeidben van, mert már az anyai dédnagyanyád is gyógyító volt és te rá hasonlítasz. A dédanyám egyszerű parasztasszony volt, de nagyon tudta, ismerte a gyógynövényeket, tapasztalatból ezekkel gyógyított. Az anyukám elmondása szerint sokszor vittek hozzá lovaskocsin a szomszéd faluból is betegeket. Befolyásolt az is, hogy ekkorra szembesültem először közeli hozzátartozóm halálával. (Ő az apai nagymamám volt.) Azt a döntést, hogy orvos leszek, azóta sem bántam meg.

A második a szakirány kiválasztása volt. Úgy éreztem, hogy először a nagyon nagy bajt, a közvetlen életvesztélyt kell megtanulni elhárítani, ezt akkoriban leginkább az aneszteziológia és intenzív terápia szakon lehetett elsajátítani. Nagyon élveztem az intenzív osztályon dolgozni és szerettem a műtő sajátos hangulatát is amikor altattam. Később a sürgősségi betegellátás pedig a frontvonal harcosa érzését adta meg nekem. Egyik terület sem az egyéni villogás területe. Igazi csapatmunka volt mindkettő, sok sikerélménnyel és sok kudarc megélésével, amik hatására lassanként orvossá cseperedtem a Bajai Szent Rókus Kórházban. Én ezért ezt a kórházat tartom igazi alma materemnek.

De egy idő után kell a változás, ahogy a fiam mondja, a komfort zónából való kilépés egy új cél érdekében. Szerettem volna nem csak a betegséget, hanem a mögötte meghúzódó embert is látni az ő mindennapi közegében, a mindennapi gondjaival együtt. Nem csak gyógyítani, de meg is érteni őt, és ezáltal közelebb kerülni a benne megbújó és kiűzésre váró betegségekhez. Más nézőpontot is megismerni. Talán nyugodtabb munkát végezni.. Alkalom adódott és éltem vele, így lettem háziorvos Nemesnádudvaron. És kibontakozott előttem egy nagyon izgalmas, sokrétű és egyáltalán nem nyugodt terület. Ez is frontvonal, az alapellátás frontvonala. Ez is csapatot igényel, ahol csapatmunka vár rám emberileg is nagyszerű munkatársakkal, akik szintén azt vallják, amit mi a férjemmel:

A BETEG ÉRDEKE MINDENEK FELETT! És ez itt Nemesnádudvaron nem csak egy frázis, hanem őszinte hitvallás.